Egy bolt előtti padon Manuval, a barcelonai halásszal találkozok. Ő már hazafelé tart. Gyalog. Bizonyos büszkeséggel mutatja a certificat-ját. Előbb-utóbb nekem is lesz. Annisé a strasbourgi lány, erősen sántikál. Mikor utolérem épp egy kisnyulat figyel, mely az üreg elé kijött napozni. Lefényképezem, de a vaku villanása miatt, Ann már nem tudja ugyanezt megtenni. Az új szállásomon, négy, idősebb, a Caminót már megjárt önkéntes fogad. Nagyon kedvesek. Tengeri sós lábfürdőt készítenek nekem. Megkínálnak csemegéjükkel, mely valójában olajban, egészben forrázott paprika. A szórakozást az adja, hogy a legtöbbje kellemesen édes, de van közte egy-két, betyárosan csípős is. Itt, Rabanalban veszek részt életem első református szertartásán. … Vacsorára 2 féle tésztát főzünk. Én bolognai szósszal, sajttal, Bep pedig Indonéz zöldség keverékkel tálalja. Tiszta olyan a feeling, mint otthon. Olyan sok a kajánk, hogy meginvitáljuk a lengyel Pavelt, és az ő kérésére – mivel jó barátja – japán társát is.
A kis társaságunk általában a következő képpen utazik. Bep 5-kor, Vikiék 6-kor, én 7-kor kelek, és startolok. Az érkezés fordított sorrendben következik be. Ma hamarabb ébredek, valami zűrzavar van. Felbolydult az egész szoba. Magamhoz térek, majd kíváncsiskodok, az ok után. Viki mondja, hogy eltűnt a cipője. Egy 10 perc múlva, már azt is tudjuk, hol van. Bep sajnos hajnali 5-kor, holdvilágnál indult, és a két hasonló cipő közül, rosszra tette a voksát. Most persze Vikinek kell a megmaradt cipőben gyalogolnia, de a biztonság kedvéért, megvárja, míg mindenki elindul. Bepet 9 óra tájban érem utol. Már tud róla, hogy rossz cipőben gyalogol. Szóltak neki. Mondom neki, hogy egy ½ óra múlva érnek ide Vikiék. Az út Cruz de Ferroba nem vészes, de munkás. Lefelé már komolyabb a próba. Molinasecaig 950m-t ereszkedek. Itt egy tiszta, hegyi patak folyik. Gondolom bechekkolok, és visszajövök fürödni egy kicsit. A municipalt, több mint egy km-re találom meg. A hospitaliéro elmondja, hogy én vagyok 3 év óta, az első magyar zarándok, amióta ő itt dolgozik. Úgy dönt, hogy nekem nem kell fizetnem. Örülök a szerencsémnek. A folyóhoz a távolság ellenére visszamegyek. A napozók közül Erika szólít meg. A barátnőit várja, és valóban, Móni és Eszter is megérkezik. Beleóvakodok a vízbe, és konstatálom, hogy 500 m magasságban egy gyors folyású patak, még július végén sem lesz fürdőzésre alkalmas.
A szállásra érve, a helyi munkaerő, megkér, hogy egy pár matracot hozzak már föl, mert el van törve a térde. Megmutatja, és látom, hogy igen csúnya. A matracokkal felfelé baktatok, mikor eszembe jut, hogy talán minden nap ezzel, vagy hasonló dumával valakinek ingyen szállást biztosít, cserébe egy kis segítségért. Ha ez így van, inkább kifizetem az 5 €-t, de én pihenni jöttem, nem dolgozni. Egyelőre nincs újabb kérés, lehet, hogy csak én vagyok hitetlen, és van még őszinte jó szándék. Nos van. … Elfogyasztom életem első peregrinó menüjét, a szokásos társaságban. Mivel nem kell a szállásért fizetnem, így van rá keretem. A mai nap ezen a szálláson, a 11 főből, 6 magyar vendég van.
Reggel van. Már egy órája jövök, mikor eszembe villan, hogy ezen a napon születtem. Este főzni fogok a barátaimnak. Villafrancában Viki orvoshoz megy a csípéseivel. Este az ágyában csincsoszok voltak, a csípései begyulladtak, és most gennyeznek.
Elválnak útjaink. Koslatok a városban csirkemellért, sajtért, tejfölért. Tejfölük nincs, úgyhogy joghurttal kell pótolnom. Nem túl ideális. Ma is két út közül választhatok. Egy a főút mellett, egy pedig 7 km-es kerülővel, nyugalmasabb környéken halad. Jó szokásomhoz híven a hosszabb, de szebb utat választom. Hát ez brutális. Ilyen hosszú, és meredek emelkedő a Pireneusokban sem volt. Kb. 2 km, és a fülemen szedem a levegőt. Az első hegyet megmászva, már enyhül a szintemelkedés, itt már csak a hegyoldalban kell haladni. A nap meredeken süt le rám. Árnyék, csak ha behunyom a szemem. Összetalálkozok egy zarándok nővel, aki visszafelé jön. Angolul mondja, hogy itt túl meleg van. De hát odalenn, a másik úton is ugyanilyen meleg van. Igen de már egy órája jön, és nem találkozott senkivel. Hát igen, ezt a szakaszt csak kevesen vállalják be. Ekkor megbököd, és mondja, hogy forduljak felé. Ekkor jöttem rá, hogy süket. A következő szálláson meg arra, hogy két nyelven is. Ugyanis angolul és spanyolul is tud szájról olvasni. Egy kis csevely után ő is tovább jön, de más a tempónk, így elválunk. A kilátás feledhetetlen, mesés. Ismét jól döntöttem. … A szálláson apróbb problémám adódik. Az útikönyv szerint ezen a szálláson van konyha, és ez igaz is. Viszont csak villanytűzhely van. Az általam készített sajtos-csirkemellhez remre van szükség, merthogy azt csőben kell sütni. A másik, hogy nincs sajtreszelő. Mindegy, majd megsütöm azon, ami van. Nem esek kétségbe, nem szokásom. Kezemben a 40dkg sajttal, egy tállal, illetve egy cetlivel, melyen a rallador szó áll, indulok a faluba, sajtreszelőt szerezni. A bárban egy szemrevaló 40-es nő, nem tud ellenállni a szituáció komikumának, és bár megjegyzi, hogy eladásból, és nem kölcsönzésből él, mégis mosolyogva adja át a reszelőjét, mellyel a kocsma közepén le is reszelem a sajtomat. Távozáskor megígérem neki, hogy a reggeli kávémat nála fogyasztom el. Vacsorára két állandó, magyar tettestársam mellé, az osztrák Francot, és a most befutott Zsófi, Nóri párost is meginvitálom. A du. folyamán Franccal megiszok 3 üveg Estrellat, egy kört Jorge kontójára, aki szülinapomra még egy fésüs kagylóval is meglep.
Franc elmeséli, hogy 19 évvel ezelőtt, ő extrém gyalogló volt. Ausztriában a hegyekben rendszeresen túráztak. Egy alkalommal, 19 évvel ezelőtt a társát és annak 3 fiát elsodorta mellőle a lavina. Azóta nem gyalogol. … A vacsora akkor lett gyanús, mikor Éva a folyosóról bekiabál kedvesen, hogy mi égett le. Gyanúmat tett követi, és megkavarom az étket, aminek a közepe már teljesen lesült. Ezt a részt kiszedem, a többi kerül terítékre. Mindannyian érezzük, hogy kozmás, de nevetve dicsérjük, hogy „ez aztán, az ez aztán”. Vikiéktől egy kedves képeslapot, az új lányoktól, pedig egy üveg vörösbort kapok, melyet rögtön el is fogyasztunk. … Érdekes, de mióta eljöttem otthonról, nem tudom, hogy a hét melyik napja van. Most sem, és nem is akarom megoldani a rejtélyt. Jó ez így.
A reggeli kávémat, ígéretemhez híven a csinos 40-esnél kortyolom el. Ma nem lehet választani könnyebb és nehezebb út közül. Csak nehezebb van. 9 km alatt 630 m emelkedés. Imádom. Úgy megyek felfelé a hegyen, hogy a zerge megzöldülne irigységében. Egy bácsika, mikor kb. 6-8 m-re megközelítem, hallom hogy jót nevet magában. Amikor elhaladok mellette, már azt is tudom min. Utánam szól:different. O Cebreiro egy turista falu. Nem a kedvenc helyem. A szálláson, egy szobában 60-an vagyunk. Sokan horkolnak, nehezen alszok el.
Reggel van. Csodás kilátás fogad, miközben a cipőfűzőmmel próbálok dűlőre jutni. A felhők, alattunk, a völgyben ültek meg. A szél meg se mozdul. A felhők olyan nyugodtak, oly háborítatlanul töltik ki a láthatárt, mintha kedvük lenne délig itt pipázgatni, újságot olvasva.
A zergeségem 2 ½ nap után fáradtsággá válik. Innen más a világ. A zarándokútból, és a megbecsült zarándokból, turistaút és tömegcikk lesz. Busszal hozzák az embereket, csoportosan, akik egy kis tarisznyával vállukon, etye-petyélve, kóvályognak az úton. OCebreirótól csak 1 hét az út Compostelaig, és sokan ezt választják nyaralásuk színhelyéül. Ezek az emberek már kevésbé tisztelik az utat. Simán eldobálják a papír zsepit, a Colás dobozt vagy a csikket. Ha véletlen beszélgetek velük, és elmondom, hogy SJPdP-ból jövök, leesik az álluk, és úgy néznek rám, mint egy földönkívülire. Egy faluban nénike kínálgat egy tányérról palacsintát. Elfogadom, majd hálásan köszönöm szívességét. Ez után derül ki számomra, hogy ő, nem a zarándokok jó barátja, hanem a turisták lehúzója. Donativo, mondja nekem. Adok egy 20 centest, mosolygok rajta, hogy így lehúzott. Pár lépés után, már azon töprengek, hogy miféle adományt gyűjt a nénike. Valójában, ez nem adomány, hanem egyszerűen értékesítés. Tricastelaban a szállás barátságos. Hangulatos kőfal, fapadló, mely rosszul van illesztve.
Ma megint otthagytam a botom a szállásomon. Azt hiszem, most olyan a kondim, és a talpam, mely optimális lenne az induláshoz. Ma egész nap a felhőkben sétálok. Nem esik, mégis minden nedves. A botom nyirkos, a hajamon lecsapódott a pára. A mai nap meglepetései a Voluntariok. Ők egy csoport, akik járják az utat hagyományos öltözetben, és igyekeznek a zarándokoknak jó hangulatot teremteni, történetekkel, énekekkel, játékokkal. 2 féle játékot én is kipróbálok. Az egyik nálunk is ismert, egy kis fadarab végére ráütök egy naggyal, majd mikor felpattan, elütöm. A másik egy bicikliabroncs vezetés, egy U alakú pálcával.
Az éjszakám nagyon rosszul telik. Egy nagydarab, kövér srác vég nélkül, szinte ordítva horkol. Éjfél elmúlik, mikor úgy döntök, hogy ez így nem mehet tovább, és leköltözök a konyhába. Végül itt alszok el, 1 óra után, a kövön, a hálózsákomban. Kicsit hideg van, de még mindig használhatóbb, mint az ágyam.
5 előtt keltenek a korán indulók, köztük a horkolós, így visszamászok az ágyamba, magamban jókívánságokkal engedem útjára. … A nap utolsó 8 km-ét meghúzom, hogy legyen még szállásom, mert ez az utolsó 100 km csupa aggodalmaskodásból áll. Szállás van, a recepciós egy mukkot sem beszél angolul, így nem sikerül dűlőre jutnom vele, hogy Évának, és Vikinek is foglaljak helyet. 10 perc múlva, megjönnek. Még ők is be tudnak chekkolni. Ma főzés van. Éva tojásos lecsót, én bolognai tésztát teszek a közös asztalra. Persze megint sok a kaja, így Jean-t és Bruno-t a 2 francia urat is az asztalunkhoz invitáljuk. Viki lenne a soros a mosogatásban, de Jean ragaszkodik hozzá, hogy ő végezhesse ezt a munkát.
Elhatározzuk, hogy az előző két nap hagyományával szakítva, nem rohanunk a szállásért. Persze könnyebben vagyunk, mert a célterületünkön 3 különböző szállás is van. Az első 10 €, de már betelt. A második 8 €, de ez is betelt. Az utolsó reményünk, a harmadik szállás, pusztán 5 €, és még csak 4 fő chekkolt be, így még választhatunk, is az ágyak közül. Az egyetlen problémánk, hogy nincs kajánk, és itt, nem lehet, még egy rágógumit sem kapni. Visszasétálunk 1,5 km-t, és egy hangulatos vendéglőben ebédelünk. Marharagus töltött tésztát, és sört rendelek. Majd megkívánom Éváék saláta tálját, egy olyat is kérek. Közben érkezik Klaus, majd egy 10 perc múlva Peace bácsi, a béke zarándoka is asztalunkhoz ül. A camino 2 legnagyobb arca, akiket az 1. héttől ismerek, most az asztalunknál ülnek és storyzgatnak. Klaus azt mondja azért indult el, mert egy reggel úgy ébredt, hogy érezte Szent Jakab hívását. Bárki más ha ezt mondja, hiteltelen lett volna számomra, de ennek az egyszerű, minden fellengzősségtől mentes, őszinte embernek elhiszem, hogy ő, ezt így érzi.
Peace bácsinak élete nagy szerelme volt Kati, de a házasság sürgetésére, menekülőre fogta a dolgot. A lány később összeházasodott. Két éve egy ötlettől vezérelve újra felhívta, és megtudta, hogy a nő elvált. Mikor viszont randit kért, akkor kiderült, hogy a hölgy nem lopja a napot, mert már ismét férjhez ment. Klaus és Peace bácsi csak most ismerkedtek össze, pedig mindketten németek, vagy legalábbis félig.
Korábban panaszkodtam, az utolsó szakaszon csatlakozó emberek, minőségbeli különbségére. Nos a helyiek is észrevették és a peregrino név helyett, őket a turigrino csúfnévvel illetik. Magyar fordításban, koca caminos. Ettől függetlenül, nem hagyom a hangulatom elromlani. Ma is csodás szállásunk van, Ribadisoban. Kőépület, fagerendázat, közvetlen a folyóparton, melyben meg is fürdök.
A víz olyan, hideg, hogy a kukacom, nem találom. Ma van Esztikém szülinapja. Felhívom, énekelek neki, majd megnyugtat, hogy nem fog sírni, de azért már nagyon várja a hétvégét. Estére, vacsorát készítek, egy olyan konyhában, ahol egy kiskanál nem sok, annyi felszerelés sincs. A főzés komoly logisztikát igényel. A mártást, a tésztát, és a tálalást is egy 1 l-es edényben, annak fedőjében, és két 2 dl-es bögrében kell megoldani. A carbonara spagetti csodásan finom lett, és jól szórakoztunk a szenvedésünk közben.
Nem kapkodok reggel a haladással, hisz 120 fős alberge-be indulok. Mikor végig caplatok egy 1000 fős tömeg mellett, megfordul a fejemben, hogy mégis igyekezni kellene. Az út vége felé, rám talál András a 19 éves pécsi egyetemista, aki második caminóját járja. Neki, egyszer is kár volt, nem hogy kétszer. Fiatal. Nem érti még a caminó lelkét. Csak a legyalogolt 800 km-t, annak dicsőségét érti. … Arca O Pinoban szembesülök a ténnyel, hogy mégis jó lett volna igyekezni. A hátizsákos sorban a 145. vagyok. Vikiékkel közösen szaladunk végig a városon, szállást vadászni. Minden hely tele van. Nincs szállás. Lógó orral térünk vissza Évához, aki eddig a csomagjainkra vigyázott. Mielőtt kezdenénk vészmegoldásokat keresni, érkezik egy hölgy, aki közli a jó hírt, hogy kinyitják a zarándokok számára a városi sportcsarnokot, és még zuhanyozni is tudunk. Átcaplatunk, még jókor érkezünk. A sor elején, olyan 30.-ak vagyunk. Tudomásunk szerint 100 főt tudnak befogadni. Mivel ½ 5-kor nyit, így négy óra izzadás, és semmit tevés vár ránk. 4 órakor felforrósodnak az indulatok. A sor elején álló nőről kiderül, hogy egy 60 főt számláló csoportot képvisel, akik most érkeztek meg. A sor, ami eddig rendben várakozott, most hátizsákos, ideges, tömeggé alakul. Mi négyen, sorfalat alkotunk, hogy ne tudjanak mellettünk elmenni. A stratégiánk hatékony, így gond nélkül bejutunk. Később kiderül, hogy valóban 100 matrac van, de mindenkit beengednek, csak a többieknek nem jut matrac.
Mivel a szállásért csak 2 €-t fizetek, így búcsúvacsorára peregrinó menüt eszünk és bort iszunk. A pincérlány csendesen agresszív, valószínű épp letolták valamiért. A szálláson kicsit zsugázunk, majd a tömeg ellenére, meglepően könnyen elalszok.
6-kor indulok, hogy legyen szállásom. Az út folyamán, most először kell a fejlámpát használnom. Örömmel konstatálom, hogy ezt se fölöslegesen hoztam. Éjfekete még a sötétség. Az erdőben, kis lámpám fényénél bandukolva, azt gondolom, olyan ez, mint a Jancsi és Juliskában, és ekkor fel is tűnik egy sejtelmes fény a távolban. Megközelítve oda a mesevilág feeling, nem a boszorka házába, hanem a közvilágítás első lámpaoszlopába botlottam. Az úton nem kímélem magam, már nincs hova tartalékolni. Egy spanyol srác próbál a tempómban jönni. Hegynek fel lemarad, egyenesben visszakapaszkodik mögém. Végül szinte együtt érkezünk Monte de Gozoba, ahol mindketten megállunk fényképezni. Egy kis kápolnában imádkozok, hálát mondok, hogy elértem idáig. A városba érés, felemelő érzete nem jár át. Inkább fáradtságot, és a befejezettség miatti elégedettséget nyugtázom magamban, egy „Ez szép volt Pityu” gondolattal. A certificatot a Katedrális mellék épületében veszem át. A versenyző lelkű spanyollal ismét összeakadok, és kér tőlem egy közös fotót, majd Andrással és Peace bácsival is ugyanez elismétlődik.
Itt már mindenkiről emlékképet gyűjtök. 10 óra, és szállás már nincs sehol. Anett mesélte, hogy van egy magyar szállásadó, aki mindig szorít helyet a magyar zarándokoknak. Megpróbálkozok vele. Tele van ez a szállás is, de mikor említem, a fenti infót, azt mondják, hogy egy matracot tudnak biztosítani számomra, fél áron. Ennél jobbat nem is kívánhatnék. A tulajjal még nem találkoztam, viszont a szállás kialakításából ítélve, nagy harmónia barát. Fürdés után elsétálok a vasútállomásra, ami 35 perc gyalog. Ma már nekem ez nem távolság. 20% kedvezményt kapok a vonatjegyre, az officnál kapott kártyára. A busz pályaudvarra, hiába kutyagolok át. Helyjegyet, csak aznap lehet váltani. A szálláson úgy döntök, most először géppel mosok ki. Rossz döntés volt. A 3 €-t kifizettem, majd visszakaptam a ruháimat, szinte ugyanolyan koszosan, bár jó illatúan. Hát nem teljes az örömöm. Este Queimada szertartást mutat be nekünk Tito. Bár nem tudom, milyen keleti vallás része, de meglepő a katolikus élet egyik fellegvárában. Ennek ellenére élvezem a hangulatot, majd jóízűen fogyasztom az elkészített bólét. Az éjszakát egy asztal alatt töltöm. Jól alszom.
Reggel 8 után kelek. Ez luxusnak számít a Caminómon. Amikor elindulok a barátaim elé, az ajtóban szembesülök vele, hogy ők már megtaláltak engem. A helyfoglalás sikerül. Nekik van két ágyuk, nekem ismét az asztal alatt lesz a szállásom. A nap nagy részét egy parkban alusszuk át. A katedrálisba bejutásért 7-kor már jóval kisebb sor végére kell beállni. Így itt várakozunk ¾-ed órát. A katedrális nekünk engedélyezett részét 5 perc alatt körbe járjuk. Vacsorát egy hotelben fogyasztunk. 9 € a peregrinó menü. Az étteremre Lucy – a szállásadó nőnk – útmutatása alapján találunk, a San Lazaro hotelben. Egy üveg vörösbor elfogyasztása után, Izabellával elegyedek szóba. Ő 2002-ben kezdte franciaországi otthonától a caminóját, és velem egy napon fejezte be. Minden évben egy hetet tudott rászánni az utazásra. Az esti ágyazás közben, vacsorához invitál egy társaság, de nem tudom elfogadni, telítettségem miatt. Lucy közben egy párnával lep meg, a matracom mellé. Köszönöm szívességét, és drága jó anyámnak nevezve, körbepuszilom. A népek nevetnek, jó a hangulat. 11-kor érkezik büdöske. Ahogy mellém telepszik, tudom, hogy ez már túl van a tűréshatáromon. Az egész nappalit átjárja az átható ember szag. Aki arra jár, húzogatja az orrát és fintorog. Elköltözök mellőle, a lehető legtávolabbi zugba, de a szag erősebb, mint hogy ez segítene rajtam. Lucyhez fordulok, van-e egy ágya bent a szobában. Sajnálkozva csóválja a fejét, ¼-ed órája adta ki, az utolsót. Kérésem után elhatározásra jut, és nagyon kedvesen, de fürdésre inspirálja a fiatalembert, akiről még nem is említettem, hogy részeg. A zuhanyzás igen sokat javít a közhangulaton. Így már lehet az alvással is próbálkozni.
Reggel egy ismételt könnyes búcsú Vikiéktől, és egy ígéret, hogy ha nagy hó lesz a Mecsekben, egy hétvégére lemegyek a családommal hozzájuk szánkózni. Reggel egy kis polipot eszem, nagyon finoman elkészítve. Ez még az esti felajánlás következménye. Félrerakták számomra.
A katedrálisnál töltöm az időmet. Sajnos ismét bosszús vagyok. Beállok egy nem túl hosszú sorba, hogy a másik részét is megnézhessem. A kapuban szólnak, hogy hátizsákkal nem mehetek be. Hát hogy van ez? Az ember elkutyagol a világ végéről ide, mondjuk egyedül, és nem látják szívesen? Csak azért, mert hátiszák van nála? A turistacsoportok persze tömegesen mehetnek be, csak a szegény peregrinó, aki életben tartja a templom hírét-nevét, azt nem hagyják, hogy imádkozzon, és hálát adjon az Istennek, hogy idáig segítette. A deles peregrinó misére véletlen akadtam rá, csavargásom közben. Szabadtéri mise volt, óriási tömeggel. A közösség nagy részét meglepő módon, nem a 60 év felettiek, hanem a 10-20-on évesek adták ki. A mise celebrálása közben fiatalok, akik az atyák mellett álltak, gitár kíséretű énekeket iktattak közbe. Mikor a tömeg énekelt, éreztem az emelkedettséget, azt, hogy mekkora ereje van a közösségnek, az egységnek. Az egymás köszöntésében, amikor békességet kívánunk minden embernek, olyan mély érzéseket véltem felfedezni a fiatalokon, mint akik át is érzik, és nem csak mondják az ismert szöveget. Öröm volt ezen a misén részt venni.
Az éjszakát vonatozással töltöttem. Kényelmetlenül, egy kis ülésben kuporogva próbáltam aludni, több-kevesebb sikerrel.
Madridba érve, már nem volt kedvem a városnézéshez, pedig az időmből kitelt volna. A repülőm csak este 10-kor indul. Ennek ellenére ½ 1-re már a repülőtéren vagyok, és számolom a perceket. Chekkolás, felszállás, kuporgás a Wizz Air szűk székében, leszállás, csomagfelvétel. A repülőtéren két kicsiny lányom rohan a karomba, átölelem, magamhoz szorítom őket. Rég éreztem ilyen szeretve magam. A nejem rám borul, és elerednek a könnyei, neki is hiányoztam. Ő is nekem.
További írásaimat a "MrBalzsamra" kattintva olvashatjátok.
